Helyszín

Akkor a közös részek, kis átírással minden kari esetééén:

A történet jó tíz hónappal Davina születése előtt kezdődött, az 1991-es esztendőben, pontosabban valamikor augusztus végén, szeptember elején. Ekkor ismerkedett össze Robyn Lassenien és Dominic Lairs. Dominic gazdag, ám nem túl befolyásos családból származott, és Nellondban mindenki nagy nőcsábásznak ismerte, míg Robyn az egyik városalapító család, a Lassenienek sarja volt. A két fiatal persze egymásba szeretett, de volt egy aprócska bökkenő. Dominic nem hazudtolta meg nőcsábász mivoltát, és ezzel egy időben az Avassum- és a Penthesilea-családból is elcsábított egy-egy fiatal nőt. Ezek hárman nem tudtak egymásról, és úgy tűnt, minden tökéletes rendben van.
Pár hónappal később, szinte egy időben kiderült, hogy Robyn és a másik két nő is áldott állapotban van, az apa pedig egyértelműen Dominic volt mindhárom esetben. Ez hamarosan kiderült, mindenki megdöbbent, felháborodott rajta, a három becsapott nő pedig kis híján egymás torkának ugrott. Dominic tudta jól, hogy csak idő kérdése, és a három nagy család dühe ellene fordul, így a menekülés mellett döntött, elhagyta Nellondot. A kedélyek pedig lassan lecsillapodtak, főleg Robyn családjának köszönhetően.

Viszonylag békésen teltek ezután a hónapok, mígnem 1992. május 14-én Robyn világra hozta kislányát, Davinát. És alig pár napos eltéréssel, de megszületett két féltestvére: Deidradeena és Demetra is. És alighogy megszületett a három kislány, feltűnt a színen az újdonsült nagymama, Dominic anyja: Desdemona, akit mindenki csak Mona anyóként ismert. Mindenki tudta róla, hogy akaratos, makacs, és ezt nem is hazudtolta meg: nőstényoroszlánként harcolt azért, hogy az anyák megbéküljenek, és három unokája az anyjuk vezetékneve mellett az apjukét is viselhessék.

Mona nagyi azonban nem állt le: kiharcolta, hogy a három féltestvér megismerje egymást, és az ötödik születésnapjukra zsúrt rendezett nekik a Lairs-villában. A három kislány rögtön összebarátkozott, és ezután minden születésnapjukat Mona nagyinál ünnepelték. Desdemona lett az összekötő kapocs ebben a furcsa családban, de hiába könyörögtek neki unokái, hogy szeretnék megismerni az apjukat, ezt a kívánságukat nem tudta teljesíteni.

Amint Davina és féltestvérei betöltötték a tizenegyet, Mona nagyi ellentmondást nem tűrően kézbe vette a taníttatásukat, házitanítót fogadott, de ő maga is foglalkozott a három kislánnyal. A Lairs-villa lett a második otthonuk.

2009 májusában Davina nagykorú lett, akárcsak két féltestvére. Mona nagyi hatalmas partit rendezett ennek örömére, noha mind tudták: ez még nem jelenti azt, hogy ki is repülnek a családi fészekből, és befejeződik a tanulás. A tanulás és a szokott napi rutin folytatódik még, aminek Davina csak örülni tud, hiszen nem szereti a nagy változásokat.


Szerintem tökéletes ^^ Majd holnap továbbítjuk Gavrilnek, és a kellő részeknél persze meglesznek az átírások. Szupicsek lett, Nikcsu : )

[ Megan ]


~ Unalom, unalom, unalom... ~
*Sírok magamban, az ágyon fekve. Bár már az ágyon sem tudok, hogy feküdni, ezért lehet az, hogy a fejem lelóg, a lábam ezzel szemben a falnak van támasztva. Első ötletem az volt, hogy ha a vér a fejembe folyik, akkor talán eszembe jut valami,d e végeredménybe csak szédülni kezdtem. Végül aztán az jutott egyedül eszembe, hogy leugrok az uszodába. Ha mást nem legalább nézelődhetek.
Egy kisebb méretű sport táskába beledobtam a fekete bermudámat, egy pár papucsot, és egy fehér törülközőt. Még szerencse, hogy a medence zárt, ugyanis kint még mindig veszettül fúj a szél. Ezért szélkabátban, hosszú nadrágban és egy vízálló bakancsban indulok el az épülethez. Megérkezve még nem nézek körbe, ráér az még, úgyis van még idő a takarodóig. Az öltözőbe megyek, ahol átveszem a ruhámat, és a kinti utcai ruhámat a táskába tuszkolom, míg az úszónadrágot magamra veszem. A törölközőt a vállamra terítem, majd egy szekrénybe bezárom a felesleges dolgokat. Belebújok a papucsomba, majd ott hagyom az öltözőt, és a medence felé veszem az utamat. Kezdő lelkesedésem hamar elmúlik, ugyanis nincs itt sok ember. Pontosabban rajtam kívül csak pár növény van, akiket ha valami betegségem lenne emberként kezelhetnék. Elhúzom a szám szélét, erre a helyzetre, de hát nem tudok mit tenni. Ledobom a törölközőt az egyik napágyra, és a papucsomat is ott hagyom. A medence mélyebb részéhez lépek, és onnan egy fejessel a máris a vízben vagyok. Innen addig úszom, amíg derék magasságig kint nem vagyok a vízből. Felállok, majd megtörlöm a szememet, hogy a klór ne marja szét annyira. Hajamat hátra simítom, majd hátra dőlve megpróbálok fent maradni a víz felszínén. De elég nehezen megy.*

Mi is lehetne jobb időpont a megmártózásra, hogyha nem este nyolc óra? A mai vacsorám igen csak kalória dús volt, sosem voltam arról híres, hogy az étellel tartom az alakom, ugyanis ma is azonnal egy szép nagy dupla sajtos hamburgert szereztem és jó sok sült krumplit kólával. Túl amerikai? Túl gyors-kaja? Hááát... Ez a fránya megszokás. Egy csinos, jég kék könnyed ruhában érek be az uszodához, amit most látogatok meg először, így a járás még kicsit akadozó, sűrűn néznem kell a feliratokat, hogy most a fiú öltözőbe sétálok e be, vagy a lányba. Bár, nincs mit tenni, talán a fiú öltözőben jobban örülnének nekem. Talán? Biztos.
Ahogy odatalálok az öltözőhöz, mert azért elég talpraesett lány vagyok én, könnyű pántos ruhámat lekapom magamról. A fürdőruhámban jöttem, egy jócskán kivágott, de azért nem olyan eltúlzott, csinos darabban. Megmutatja a bájaimat, de elrejti azokat a pontokat, amiket kell. A jó ízlés azért még belém szorult, nem úgy, mint néhány volt osztálytársamba. A ruha épp olyan szép, égszínkék árnyalatú, mint a tekintetem, így szépen kiemeli azt. Felkarolom a táskám, amiből már előre előhúzom a törölközőt, majd lassan kisétálok a medencéhez. Eddig nem pillantottam erre, hogy van e itt valaki, de mikor beérek már látom, hogy bizony van. Méghozzá egy fiú lebeg a vízen fent maradva, elsőre úgy tűnik, hogy jól elvan. Hogyha éppen a füle kilóg a vízből, akkor biztosan meghallotta a cipőm fa talpának a kopogását. Egy pillanatig csak figyelem őt, majd odasétálok egy padhoz, vagy olyan napozó ágyszerűhöz, vagy akármihez, amit találok és lerakom a cuccom. A törölközőt is leterítem, és a csuklómról leveszem a kék hajgumit. Egy könnyed mozdulattal felfogom a selymes, hosszú, sötétbarna tincseimet, aztán elviekben már mehetnék is a vízbe. Mivel hirtelen nem látom, hogy hány fokos, így a sekélyebb részhez megyek, ahol a fiú van és leülve a széléhez lassan belemártom a lábam. Nem olyan vészes, de még is a bőrömön végigfut a hideg, és követi szépen a libabőr is. Elsőre nem akaródzik az a beugrás. Kissé megdöntött fejjel, s egyben érdeklődő pillantással köszönök rá a fiúra.
- Ciao. Látom nincs tömeg... - mondom egyszerűen, ténymegállapítás szintileg, egy kis mosollyal. A kezeimmel hátul megtámasztom magam, így kissé hátradőlve, miközben a lábam szoktatom a medence szélén ülve a vízhez. Ki tudja, hogy éppen kivel állok, illetve ülök szemben, így csak a szokásos, igéző pillantásokkal, amiket talán van, hogy nem szándékosan hagyok arcomon, figyelem őt.

[ Megan ]


*Valamilyen hangokat hallok, egyik szemet kinyitva akarok utána nézni, hogy vajon ki lehet az. De persze ez nehezen összeegyeztethető a lebegéssel, így utóbbi munkásságomat be kell, hogy fejezzem. Ezt nem is bánom meg, ugyanis elég szép hölgy jött a medencéhez. Ajkaimon egy kis mosollyal követem a mozdulatait, majd amikor rám nézve megint megpróbálok a lebegéssel, hogy azért még se tűnjek annyira nyomulósnak. Próbálok úgy viselkedni, ahogyan eddig is, és semmit sem észrevenni, tehát mintha észre sem vettem volna, hogy egy ilyen lány jött volna be hozzám. Amikor meghallom a köszönését, és a megjegyzését, akkor teszek úgy mintha csak most vettem volna észre.*
- Szia! Bocsi, észre sem vettelek.
*Bocsánat kérő tekintettel nézek a szemeibe. Kicsit közelebb úszok hozzá, hogy ne kelljen vele ordibálnom. Az utóbbi mondatára ajkaimon egy ravasz mosoly jelenik meg, és amilyen lenni szoktam…*
- Talán jobb is, hogy nincs nagy tömeg.
*Ha megint azt kapom, mint múltkor, akkor ezentúl inkább tényleg megpróbálom az angyali énemet kipréselni magamból, és nem feltenni ilyen mondatokat. De hát akkor nem lennék önmagam az meg senkinek sem lenne jó. Megszemlélem a lány alakját, majd még közelebb úszok hozzá, pontosabban egy karnyújtásnyira.*
- Talán hideg a víz?
*Kérdezem komoly tekintettel. Nem, nem gondoltam arra, hogy berántom, mert akkor nem láthatnám azt, amit most. Felemelem a jobb kezemet, és egy kicsit lerázom, hogy kevesebb víz legyen rajta. A lány felé nyújtom, és közben egy barátságos mosollyal az arcomon bemutatkozok.*
- Raphael Wyld vagyok, pugnaxos diák.
*Érdeklődve várom az ő nevét, és tekintetemmel a lány szemeit nézem. Bár elég nagy az akarat, hogy lepillantsak, de valami minimális úri emberséget mutatok felé, ezért nézek csak a kék szemeibe.*

Hát, egyértelműen az a hangok, az én lépteim hangjai, mert minden más konkrétan az egész terepen üres. Figyelem, amikor a fiú kinyitja a szemét, hiszen végig felé-felé pillantottam lepakolás közben. Mikor odaérek és lecsüccsenek, majd ráköszönök, s azt feleli, hogy észre se vett egy apró, csak kis felnevetés hagyja el a számat. Még hogy észre se vett? Nincs az az isten.
- Ezt akár vehetném sértésnek is. - felelem az első mondataira, kissé felvont szemöldökkel, miközben figyelem, ahogy közelebb úszik. Ha éppen lábtávolságban van, akkor könnyedén arrébb lököm, jelezve, hogy ez az észre se vettelek nem a legszebb köszöntési mód. Mikor a fiú viszont folytatja, és közelebb úszik, már leengedem a lábam, hogy jöjjön csak közelebb, ha akar.
- Magányos farkashoz van szerencsém, vagy ez valami udvarlási szokás lenne itt a Torneransban? - kérdezek rá, kicsit talán csípősen, de a pillantásaimon látszik a kihívó tekintet, ami olyan sokszor. De miért is vagyok én ilyen bátor a pillantásokkal? Miért is kell nekem mindig a legkihívóbb, legbevállalósabb lányt játszani? Nem is tudom de... Olyan jól esik. Mikor meghallom a kérdést, kicsit kétkedve pillantok rá.
- Nem, igazából pont tökéletes. - hazudom kicsit megvonva a vállam, egyértelmű, hogy füllentek és talán a hangomból is, szándékosan kiérződik ez az él. - Valójában egyelőre rém hidegnek tartom, de majd megszokom. - mondom inkább őszintén, egy kis mosollyal a dús, csillogó ajkaimon. A kézfogást kissé furcsállva, de elfogadom, csöppet előredőlve, hogy elérjem a kezét. Bele sem gondolok, hogy talán hátsó szándéka van ezzel a kézfogással, behajlással, így könnyedén belecsúsztatva a karcsú kacsómat.
- Megan Smith, Ex... Ühm... - kissé elakadok, hiszen a szakok nevei nem igazán mennek még. Ezzel már egyértelműen azt is elárulom, hogy nem vagyok egy törzsgyökeres itt az iskolában. - Extremus, talán. - Nem vagyok valami hazafias, habár a körmeim ezüst színűre vannak festve, igazából fogalmam sincs, hogy melyik szaknak mi a jellemzője, csak az állatokat jegyeztem meg, és persze azt, hogyha le akarom átkozni a szemétládákat, amiben ugye nem vagyok utolsó, nos... Akkor itt a helyem. Elengedem a kezét, majd újra a medence szélére teszem, támaszkodni, lassan előrébb csúszva a medence partján, egyre jobban belelógatva a lábam, kiegyenesedve, de teljesen még nem megyek bele.
- Brr... - csúszik ki a számon a hideg víz őszinte válasza.

[ Megan ]


*Válasznak nem egészen ezt gondoltam, de… Ha már feldobta a labdát, akkor hagy üssem le.*
- Bocsánatot kérek nem sértésnek szántam.
*Látom, ahogyan felemeli a lábát, talán jó büntetés lenne a hülye szövegem miatt, de ahogyan közelebb megyek, hozzá leengedi a lábát, ezért csak nem zavarja a… Közeledésem. Végül is, ezt jó pontnak is felfoghatom. A csípős kérdésre csak egyszerűen mosolyra vonom az ajkaimat, és egy halk nevetés után válaszolok.*
- Hát én speciel magányos farkas vagyok. És amúgy nem ismerem az udvarlási szokásokat itt Torneranson.
*A kihívó pillantásokra csak egy-két szemöldökvonogatással válaszolok, jelezve, hogy nekem tetszik a pillantása, és maga az egész lány. Az intellektualitás meg helyzetfüggő. Figyelmesen hallgatom a kérdésemre a válaszát. Félre biccentett fejjel jelzem, hogy ezt azért nem hiszem el.*
- Ha pont jó lenne nem hinném, hogy kint ülnél.
*Vágom rá nemesi egyszerűséggel. Az őszinte mondatra bólintok egyet, ez azért már lényegesen jobban tetszik.*
- Ezért jó rögtön fejest ugrani. Bár ki hogyan szokta meg.
*Válaszolom kedvesebb hangnembe, elnéző tekintettel, és mosollyal. Nem erőltetek én semmit se, addig is van miben gyönyörködnöm. Figyelmesen végig hallgatom a nevét, és az „ex” előtagból már tudom, hogy az Extremusba jár. Örülök, hogy elfogadja a kézfogásomat, majd egy kicsit közelebb lépve hozzá egy csókot is nyomok a kézfejére.*
- Ezt a sértés miatt adom, hogy könnyebben megbocsáss nekem.
*Ártatlanul pillantok fel a kék szemeibe. Még jó, hogy jól megy nekem ez a kiskutyás ártatlan nézés. Hallom ahogyan megreszket a hideg víz érintésétől, tudnék is rá mit mondani, de inkább nem teszem. Lesz majd legközelebbi alkalom is. Bááár…*
- Gondolj bele milyen jó lesz majd a hideg vízből kimenni.
*Gyorsan hátrébb úszok, hogy Megan egyrészt ne tudjon fejbe rúgni a viselkedésem miatt, kettő, hogy könnyebben ki tudjon nyújtózni. És ahogyan elnézem húzódhattam, volna még egy kicsit hátrébb mivel igen hosszú lábai vannak, na és persze formásak is. Egy apróbb fejrázással el veszem a tekintetemet a combjairól, majd válaszolok a karos dologra.*
- Igen, jól mondtad, Extremus. És miért pont oda? Milyen rosszaság van benned, amiért oda lettél beosztva?
*Kérdezem reménykedve abba, hogy ez azért még nem olyan személyes téma, amit az első öt perces ismeretség után nem lehetne megválaszolni.*

Helyszín: Rejtett tisztás

[Rosetta]

*Igen, meggyógyítja, mert a drágalátos koboldlányunk reménykedik abban, hogy ebben a lányban van valami jó. Ugyanis nem lehet valaki csak rossz, vagy csak jó... Neki is van hibája, akkor a lánynak is lehet jó része. Mondjuk, attól még ez a gyógyítás nem életbiztosítás, azt tekintve, hogy talán így nem fog rátámadni, sőt. Mindegy, már megtette, ez van. *
- Nem a legjobb találkozás, de üdv James, Rosetta vagyok. És azt tudjuk már, hogy mi vagy, kiskegyenc... *James felől átfordul ennél mondatnál Sylviára természetesen.* - De azt még nem tudjuk, hogy Ki vagy. Mi a neved? És mit akarsz Nikorinától?... *Teszi fel a kérdéseket, lassan felállva, de amikor látja, hogy a lány kezében ott a pálca, akkor kissé elhúzza a száját.* - Senki sem akar harcolni, de akkor tedd el a pálcád, és a fókuszaidat is. Láttam már hogyan harcolsz, mentálmágus vagy. *A szavai nyugodtak, druidához és gyógyítóhoz illőek, sok a kérdés. Nem is szaporítja tovább őket. De az az egy biztos - Sylvia még nem tudja, hogy ő milyen képességekkel bír, és ha nem rakja el a fókuszait, akkor telekinézissel egy percen belül azonnal leszakítja róla a dolgait, és elveszi a pálcáját is. Nem azért, hogy védtelen legyen. Hanem azért, hogy ők ne legyenek veszélyben.*