Név: Aurora Valanthe Mediaris
Szak: Eramir szakvezető
Tantárgy: Látványmágia
Faj: Fél-tünde fél-véla
Kor: 69
Előtörténet:
Szeles, hideg napra virradtak 1940. február 17-én, a havas eső kegyetlen mértékben esett, senkit sem kímélt, az utakat, járdákat csúszóssá változtatta. Az amúgy sem tökéletes csendben hirtelen egy gyermek sírása tört fel a szibériai kietlen világban… Egy magányos házból csendült fel a toporzékoló hang, valahol, a messzi pusztában, talán még a tajga éghajlatnak a déli részénél, ahol a levegő még egészen elviselhető… Hogy miért pont itt lakik az Úr, és az Úrnő, kik itt hajtják le nap, mint nap a fejüket..? Nem lehet tudni, de meg lehet érteni azt, hogy elmenekültek mindenki szeme elől, hiszen szerelmük tiltott volt, gyümölcse meg szinte maga az átok… Egy tünde és egy véla, hogy összeházasodjon? Nem, ez szinte sértés mind a kettő faj számára, főbenjáró bűn. Hogy vetekedhet a szennyezett vér, a nemesivel szemben, és hogyan vetekedhet két szépségéről is híres faj? És most ezeket a határokat hirtelen egy frigy eltörölni próbálja, ezt nem lehet szó nélkül hagyni.
Nem kérdéses ezután, hogy vajon kinek a toporzékoló, első sírásnak tűnő hangját lehet hallani azon nevezetes, és jellegzetes (legalábbis a tájat, környezetet elnézve) házból… Aurora Valanthe Mediaris. Tünde apától, és véla anyától származó nőről van szó, ki ezen tiltott kegynek a gyümölcse, de ha a fajok általános véleményét nézzük, ez inkább egy átok… Ennek az élőlénynek nem lenne szabad léteznie. Ez a tény, ez az elmélet a lány, és a család egész életét befolyásolta, szinte végigkísérte, riogatta őt.
A lány gyermekkora egészen nyugodt volt, mondhatni idilli. Bár teljesen elzárva éltek, soha senki sem látogatta őket, mégis minden olyan családias, és meghitt volt. A szülők kedvesen játszottak gyerekükkel, és ezek mögé a játékok mögé rejtették el a tanulnivalót, csak nagyobb korban fordították a játékosságot komoly tanokra. Ami leginkább kitűnt, hogy a gyermek nagyon érdeklődik a különféle elemek iránt, főleg a víz csábította őt. Gyakran sétált el gyermekkorában a ház melletti kis patakhoz, itt töltötte sok szabadidejét, elmélkedve. A szülei nem voltak kifejezetten erre specializálódva, de mivel gyermeküknek mindent meg akartak adni, ha már a sorsuk így alakult, hogy kitaszítottak, kiutáltak lettek, akkor legyen meg az öröme, foglalkozzon azzal, amihez ért, ami érdekli őt. Kicsit orientálták erre a taníttatást, próbálták egyre inkább közelebb hozni hozzá ezeket, az először Arisztotelész által feljegyzett dolgokat.
Amint a lány nagyobb lett, az oktatás keményebb kézre lett fogva. Most már nem csak az elemeket tanították, hanem anyja által a művészetek, a természet szeretete, és mágiája is közbejött, valamint egyéb mágiai ágak, ezeket az apja oktatta neki. Szinte minden tudás nedűjéből ivott egy kicsit, valamelyikekben viszont mélyebbre is ástak. A könyv elé ültették keményen a kislányt, és amikor ezekkel végzett, akkor jöhetett a gyakorlat is, próbálták belőle a lehető legjobbat kihozni, a maximumra törekedtek. Ha már egyetlen egy gyermekük van, az legyen tökéletes, és mindenből a legjobbat próbálja meg produkálni. Persze ez szinte teljesíthetetlen volt, és az elmélet sem volt ilyen szigorú, de elvárták tőle azt, hogy ne csak az elemizációban legyen otthon, hanem a többi mágiában is.
Az idilli családi környezet azonban nem tartott olyan sokáig. Lassanként kezdődött minden elölről, onnantól, amikor az eredeti háttérbe szoruló szülők megtalálták gyermeküket, és ostorozni kezdték őket, térjen meg az eszük, és végre jöjjenek vissza, válasszanak egy tisztavérű fajtársat, nem kell emellett a tünde, illetve véla mellett ténykedni, jobban jár azzal, ha követi a régi, belétraktált tanokat. Hát igen, a sors olykor kegyetlen játékokat tud művelni. Mindez természetesen a másik fél háta mögött történt. Pár évig semmit sem hatott a könyörgés, azonban, amikor a lány 20 év körül lehetett, megtörtént a baj…
Anyjával éppen egy bezárt szobában tartózkodtak, és tanultak, gyakoroltak, majd amint vége lett ennek az órának, kurzusnak, kijöttek a helyiségből, és egy hűlt helyet találtak, azon csak egy levél feküdt, melyen cirka betűkkel tartózkodott egy kellemetlen meglepetésként szolgáló szöveg, búcsúzás:
"Amelle, Aurora… Az élet sajnos egy csalfa játék, és van, amikor az veszít, akinek nem kellene. Egy sakkjáték az egész, és sajnos az én bábumat leütötték azon a táblán, amelyen ti is szerepeltek… Lélekben örökké veletek leszek, de sajnos nekem mennem kell, hiszen szólít egy olyan dolog, amit nem tudok nektek megmagyarázni, és ha megteszem, talán nem tudnátok tovább élni a fájdalomtól. A faj sajnos mindent meghatároz, és ezen dolog ellen én sem tudok mit tenni, az én életem a tündeséghez van kötve. A horgonyomat a ti öblötökben akartam leköttetni, de erre nincs sajnos lehetőség… Vár rám egy másik élet. A szívemben örökké élni fogtok, és remélem a tiétekben is én, bár ezt nem érdemlem meg, tudom nagyon jól."
Örök szeretettel: Léonardé
A fájdalom, mely lesújtott szinte végzetes volt, Amelle, Aurora anyja szemeiben könnyek kezdtek összegyűlni, a lány ekkor olvasta el a levelet. Gyászlepel hullt a csonka családra… A kislányban olyan érzelmek kezdtek el gyűlni, melyek minden eddigi tanításnak ellenálltak, a férfi nemet elkezdte megvetni, a tündeségét próbálta leplezni, egyszerűen teljes szívéből megvetette az egész fajt. Érdeklődési köre lekorlátozódott, immáron minden olyan tant, mely a tündékkel hozta erősen kapcsolatba, eldobott magától, és többé nem is akart velük találkozni, az eddig is erős szív most megkeményedett, és a nyomás nem engedett alább. Megkezdődött az igazi önállósodás, anyja szinte kikerült az érdekszférájából, saját maga akart tanulni, a saját maga tapasztalatai alapján. 40 évesen hagyta ott végleg a lelkileg teljesen összetört, időközben a vélákhoz visszapártoló anyát, vándorútra kelt, és az elemizáció minden egyes formáját kívánta kitanulni, mesterire fejleszteni.
Útja során előszeretettel alkalmazta képességeit, azt, hogy véla származása lévén könnyen tud az ujja közé csavarni férfiakat, nos igen, a szórakozás neki is kellett, az apai elhagyás olyannyira megpecsételte a szemében az urak sorsát, hogy már csak arra voltak jók, hogy a lelki világukat alaposan összetörje. Semmi másra nem kellettek, nem tartotta őket méltónak többre. Sokszor volt az, hogy egy egész falu volt a markában, majd egyszerre, látványosan tette tönkre mindet, csak egy szavába, és egy jéghideg kacagásba.
Ám, nem mindig volt ő ilyen kegyetlen. Néha napján született kezei közül jó tett is... S az évek során ahogy az 50-es éveiben járt már, lassan tanítani kezdett. Először csak idősebbekkel foglalkozott, a fiatalság nem fogta meg, nem pátyolgatni akarta a tizenéveseket, hanem okítani a rá érdemeseket. Aztán egyre nagyobb hírnévre tett szert, s meghívást nyert a tanításra a Nezabar iskolájában. Először nem akarta elfogadni, ám elcsábította a tudat, hogy ez mive is jár... Végül is: 600 diákot ugráltathat.
Kinézet:
Aurora egy felettébb gyönyörű nő, aki még nagyon fiatalnak tűnhet adiákoknak, hisz emberi időkben a huszas éveiben jár. Hosszú, gollófekete haja van, s mogyoró barna szemei, ám azokat is igazán könnyedén meg tudja keményíteni, hogyha szigort kívánó helyzetbe kerül. Általában finom ruhákat visel, nem halálra csicsázottat, hanem letisztított, selyemanyagú, legtöbbször eléggé kivágott ruhákat. Legtöbbször kékben lelhető fel, s haja mindig ki van engedve, sosem fogja össze.
Egyszóval: Gyönyörű
Jellem:
Nos, hát a jelleme nem olyan finom és bájos, mint a kinézete, sőt. Mindig elvárja a diákoktól, hogy a legtöbbet teljesítsék, sőt, a többnél is többet. Főleg, természetesen, a tünde férfiak tekintetéből. Az óráin mindig szigort tart, és hogyha teheti, mindig lányokat szólít fel, ám ezt nem teheti meg oly sokszor, hisz enyhén elvenné a lehetőségeket a másnemű diákoktól. Lényegében a nő szigorú, és jégszívű első látásra, sőt, másodikra is. Ám a vele egykorú, vagy épp egy hatalmi körben állókat többnyire tiszteli, és megpróbál tiszteletteljesen is beszélni velük. Ki tudja, hogy mikor jön össze, s mikor nem.
Vas. Feb. 15, 2009 10:21 am