Walking dead újratöltve

Tárgy: Walking dead újratöltve Csüt. Május 02, 2013 10:09 am

Első fejezet - Vicky

Meleg, augusztusi délután volt. Kint feküdtem a réten, zenét hallgattam a telefonomon, és a felhőket lestem elgondolkozva. Azon járt az eszem, miként tudnám feldobni unalmas életemet. A könyvekben a főszereplők mindig részt vettek valamilyen izgalmas kalandban, vagy/és rájuk talált a szerelem. Nekem eddig egyikben sem volt részem, ha csak nem vesszük kalandnak azt, hogy végig szenvedtem a Szürke ötven árnyalatának mind a három részét. Megborzongtam az emlékre. Borzalmas volt tényleg az a könyv, egy igazi pornó változata volt a twilightnak, csillogó vámpírok nélkül. Talán el kellett volna utaznom, akkor biztosan legalább pár hétre izgalmas lett volna az életem. Ezzel az ötletemmel viszont annyi volt a bökkenő, hogy nem igazán volt erre pénzem. Túl sokat költöttem könyvekre, dolgozni meg még csak most kezdtem el ezen a nyáron. Felsóhajtottam. Ezért nem volt izgalmas az életem, mert mindenhol akadályba ütköztem, hol a pénz miatt, hol magam miatt. Sose mertem belevágni olyan dolgokba, amikben nem voltam teljesen biztos. Szomorúan jöttem rá, hogy akármennyire is vágyom rá, soha nem lesz izgalmas az életem. Nem veszek részt a gonosz elleni harcban, nem fogok vámpírrá vagy vérfarkassá válni, és nem fogom megtalálni azt a férfit, aki örökké mellettem fog maradni. Régebben azon is gondolkodtam, hogy színésznőnek állok, hiszen ők bármit eljátszhatnak, ezáltal biztosan nem unatkoztak, viszont lámpalázas voltam a kamerák előtt. Feltápászkodtam a földről. Ideje volt haza mennem, kezdett besötétedni, anya pedig nem szerette, ha egyedül mászkáltam a sötétben. Nem hibáztattam, Csepel nem a biztonságáról volt híres. Lassan mentem haza fele, nem figyelve a környezetemet, ami elég csendes volt. Gondoltam a meleg miatt, inkább mindenki otthon maradt vagy valamilyen vízpart mellett nyaralt. Néhány csillag már kezdett látszódni az égen, bár a lámpák miatt, nem élvezhettem annyira szépségüket. Vidéken ezért volt jó a nyár, ott rengeteg csillagot láthatott az ember. Mikor haza értem, szokás szerint az előszobában hangosan köszöntem, persze nem mintha jött volna akármilyen válasz is. Soha nem köszöntek nekem, csak ha már mellettük voltam. Benyitottam anyáék szobájába, de nem volt ott senki, megnéztem a mamáéban, a bátyáméban, a nappaliban, a kertben, sehol senki. Hova tűnhettek? Megnéztem hát, ha a konyhában hagytak üzenetet, persze nem hagytak. Kezdtem pánikba esni. Nem volt rájuk jellemző, hogy minden szó nélkül eltűntek volna. Biztosra vettem, hogy valami történt velük. Először hívni akartam a rendőrséget, de ismerve őket, úgy is azt mondták volna nekem, hogy még nem tehetnek semmit, mert nem huszonnégy órája tűntek el. Akkor még is mit tehetnék? Valami zajt hallottam a kertből. Felkaptam a legnagyobb konyhakést, az ember sosem lehetett elég óvatos ezekben az időkben, és ki mentem megnézni mi okozhatta a zajt. Felkapcsoltam a kinti villanyt, de nem láttam semmit. Kijjebb mentem, ahol csak kevés fényt adott a lámpa. A szívverésem az egekbe szökött a félelemtől, habár tudtam, hogy valószínűleg valamelyik családtagom lesz.
- Ha…Hallo? – suttogtam, aztán megköszörültem a torkom – Van ott valaki? – ostobaságnak tartottam, hogy felhívjam magamra a figyelmet, de azért ártatlan embert sem akartam leszúrni, vagy megsebesíteni. Nem jött válasz, csupán egy fura morgás szerűség. A torkom kiszáradt félelmemben, remegtem, és azon imádkoztam, hogy semmi ijesztőt ne rejtsen a sötétség. A valami közelebb jött, az arcára némi fény vetült, és én megnyugodtam. A bátyám volt az.
- Hála az égnek, már azt hittem valaki be akar törni – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Vártam, hogy elkezdjen cikizni, amiért ennyire megijedtem, és gondolatban már elő készítettem mivel fogom tagadni a nyílván valót, ám ekkor a bátyám előre lendült. Rám vetette magát, mindketten a földre kerültünk, persze én szívtam meg a legjobban, mert ő esett rám. A nagy súlyával a szuszt is kinyomta belőlem. Mondani akartam neki, hogy szálljon le rólam, de amikor megláttam az arcát, felsikoltottam, és hadonászni kezdtem, hogy megszabaduljak attól az izétől, ami úgy nézett ki, mint a bátyám. A szemei élettelenek voltak, a szájából csöpögött a vér és a nyál, a fogai embertelenül élesek voltak. Jesszusom, ezzel meg mi lett? Belém akart harapni, szerencsémre azonban hadonászás közben a hátába szúrtam a kést. Felüvöltött, én pedig kihasználva figyelmetlenségét, lelöktem magamról, felálltam és futni kezdtem teljes erőmből. Hallottam, hogy követ. Végig az járt a fejemben, hogy meg fogok halni. Nem, túl fogom élni valahogy, vagy legalább is nem adom könnyen a bőrömet. Beszaladtam a szomszéd házba. Igyekeztem nem nagy zajt csapni, nem tudhattam ki olyan izé, és ki ember. Megkerestem a konyhát, a két legnagyobb kést magamhoz vettem, plusz két kicsit, biztos, ami biztos. Az ajtó kivágódott, és a bátyám jött be rajta apámmal és anyámmal, meg pár szomszéddal. Teljesen kétségbe estem, tudtam, hogy enyivel nem fogok tudni elbánni. Felkészültem a halálra, ám ekkor a szomszédunk bukkant elő az emeletről és elkezdett lőni. Wow, soha nem tudtam, hogy van fegyverük.
- Kifelé a házamból, ti mocskos agyzabálók! – kiáltott fel miközben még egy sorozatot leadott. Ettől úgy tűnt a azok az izék bedühödtek. Egyszerre támadtak rá szegény fickóra, és széjjeltépték őt. Nem akartam megvárni, amíg én is erre a sorsa jutok, így ismét rohanni kezdtem. Rohanás közben észrevettem a többi szörnyeteget, akik az ismerőseimre emlékeztettek. Még is mi a fene történhetett az alatt a pár óra alatt, míg én a réten voltam? Ki fulladásig futottam, aztán már sétáltam, de minden apró zajra összerezzentem, és a késeimet markoltam. Nem tudtam merre mehetnék, hol lehetne biztonságos. Az egyik emeletes házra esett a választásom. Fent a tetőn nem árthattak nekem annyira, meg hát jobb nem jutott eszembe. Mindenhol körülnéztem mielőtt belopakodtam az egyik épületbe. Megpróbáltam nagyon halk lenni. Szerencsémre feljutottam a legfelső emeletre, ahol a tetőre lehetett menni, az ajtó viszont nem nyílt ki.
- Gyerünk, gyerünk, ne csináld ezt velem! – rángatni kezdtem, de meg se moccant. Belerúgtam, majd észrevettem, hogy az egyik lakás ajtó nyitva van. Körül néztem minden szobában, nem akartam ki pihenni magam egy szörnyeteg társaságában. Miután meggyőződtem róla, hogy egy szekrényből vagy ágy alól nem fog rám támadni semmi, bezártam az ajtót, aztán neki dőltem és lecsúsztam elé. Felhúztam a térdeimet, a fejemet ráhajtottam, és sírni kezdtem. Eddig nem volt rá alkalmam, hiszen az életemért küzdöttem. Minden porcikám remegett. Istenem, mi történhetett? Miért néz ki mindenki úgy, mint egy cseszett zombi? Maradtak még túlélők? Hogy fogom én ezt túlélni? Igyekeztem úrrá lenni a pánik rohamomon, de nem igazán sikerült, hiszen az életem pár perc alatt romokba dőlt. Fogalmam nem volt arról, hogy hogyan tovább, abban sem voltam biztos, hogy megélem a holnapot. Nagyon fáradt voltam a sok futástól, és attól a kis harctól, amit egykori bátyámmal folytattam, ezért elaludtam az ajtóban, persze csak pár perce, mert minden fura zajra felébredtem. Mikor kellően kivilágosodott, felhagytam az alvás reményével, és inkább megmostam az arcomat, hogy magamhoz térjek. Ki kommandóztam a házból, ami mint kiderült felesleges volt, mert sehol nem járkáltak a zombi féleségek. Az egész környék kihalt volt, semmi nem mozdult gyanúsan. Most, hogy már világosban láttam az utcákat, látszott a felfordulás. Mindenhol kocsik voltak felborulva, holt testek feküdtek mozdulatlanul a járdán és az utakon, néhánynak nem volt meg minden része. A hányingerrel küzdöttem, miközben próbáltam kitalálni merre menjek. Túlélők után akartam kutakodni, csak nem tudtam hol kezdhetném. Minden házba, lakásba benéztem, és mindig ugyan az fogadott, holt testek, felborított bútorok. Kezdtem átérezni Will Smith életét az I’m the legend-ből. Kár, hogy én nem akartam az lenni. Amikor elértem barátnőm házát, Bodzsiét, a szívem összeszorult. Nem akartam látni az ő hulláját is, de muszáj volt tudnom, hogy éle még. Az emeletes ház ajtaja be volt törve, szilánkok ropogtak a talpam alatt. Félve nyitottam be az első ajtón, ami természetesen tárva nyitva volt. Itt is, mint a többi lakásba, a bútorok össze voltak törve, a ruhák szanaszét hevertek, és vér volt mindenütt. Ha volt is reményem, hogy legalább egy barátom is túlélte, ha már a családom nem, az most darabokra hullott. Térdre estem a nagyszoba közepén. Nem akartam egyedül lenni, nem bírtam volna ki egyedül. Ez nekem túl sok volt. Legszívesebben visszavontam volna azt a vágyamat, hogy izgalmat akarok az életemben. Ha tudtam volna, hogy ez az ára, inkább maradtam volna az unalmas életemnél.
- Vicky? – szólított meg valaki halkan. Felugrottam, és az egyik késemet magam elé tartottam. Majdnem újra sírni kezdtem, mikor megláttam a vékony, tőlem kicsivel magasabb, barna hajú lányt. Túlélte! A nagy érzelmi megkönnyebbülés miatt magamhoz öleltem, pedig a sokévnyi barátságunk során nem igazán tettem ezt meg.
- Te élsz? – vigyorogtam Bodzsra, aki kicsit furán nézett rám, az iménti kitörésem miatt.
- Én se hiszem el, de igen… - remegett, látszott rajta, hogy ő se aludt múlt éjjel.
- Hogyan élted túl? – leültettem az egyik szivacs cafatra.
- Éppen apával néztünk egy filmet, amikor az egyik olyan…olyan izé betört hozzánk. Apát egyből elkapta, nekem pedig sikerült kifutnom a szobából, és elbújtam az egyik szekrény mögé. Rémes sikolyokat hallottam, és hörgéseket, annyira féltem…aztán…nem hallottam egy idő után semmit, csak most téged ezért elő jöttem. Istenem, olyan rettenetes volt az egész! – néhány könnycsepp végig gördült az arcán, pedig láttam rajta mennyire igyekszik visszatartani őket.
- Sajnálom – suttogtam együtt érzően – Én a réten voltam, nem tudom mi történt a családommal, mire haza értem, már senki nem volt… önmaga. A bátyám megpróbált megölni, aztán a szomszéd… - megborzongtam, és megcsóváltam a fejem, nem akartam ilyen részletekkel még jobban felzaklatni – Az éjszakát egy emeletes ház lakásában töltöttem.
- Mi történt? Honnan jöttek ez?
- Ugyan annyit tudok, mint te – húztam el a szám. Idegesített, hogy nem tudok semmit, azon kívül, amit a filmekből tudtam. Igen, hülyeség volt a filmekre hagyatkozni, de egy próbát megért, max nagyon hamar véget érhetett számunkra ez a rémálom.
- Mi lesz most? – kérdezte elkeseredetten.
- Most szerintem keressünk embereket, biztosabb, ha többen vagyunk, főleg, mert nagyobb az esély a túlélésre. Aztán keresünk egy helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat, úgy tűnik, nappal nem mozognak ezek a lények, vagy tovább álltak. Nem találkoztam még egyel sem, amióta elhagytam a házat. Szóval szedj össze mindent, ami hasznos lehet számunkra, aztán elmegyünk hozzám, van pár elem lámpánk, meg csomó szerszámunk, ami még jól jöhet – kapcsoltam egyből túlélő üzemmódba. Bodzsi bólintott, bár meglepte határozottságom. Segítettem neki összeszedni minden lehetséges dolgot, plusz kaját, majd elindultunk. Egy lénnyel sem találkoztunk, ami egy kis reménnyel töltött el. Talán már rég tovább álltak innen. A meleg, és fáradság miatt lassan haladtunk, de nem féltem, annyira. Azért ahogy elhaladtunk egy bokor mellett, mindig megnéztem. Jobb félni, mint megijedni elvet követtem. A házunk furán csöndes volt, be se mertem menni, inkább a garázsban kezdtem el kutakodni, míg Bodzs a hűtőnket pakolta ki. Elraktam néhány elem lámpát, csavarhúzót, fogót, és kalapácsot. Amint ezzel meg voltam, vonakodva bár, de még is bementem a házba elrakni néhány ruhámat. Gyorsan pakoltunk, nem akartuk elvesztegetni a napunkat. A ház kipakolása után céltalanul sétáltunk, hát ha belefutunk túlélőkbe. Bodzs nehezebben bírta a hullák látványát, egyszer el is hányta magát. Adtam neki vizet, amivel kiöblíthette a száját, meg vártam, amíg képes volt újra útnak indulni. A duna parton viszonylag nem látszott a szörnyű este nyomai, csak egy vagy kettő hulla feküdt a vízpart közelében. Valami mozdult a nádas közelében. Mindketten magunk előtt tartottuk a késünket. A torkomban dobogott a szívem, nem tudtam, hogy képes leszek-e küzdeni. Közelebb merészkedtem, Bodzs viszont maradt tisztes távolságban. Azzal nyugtattam magam, hogy egy kacsa vagy egy béka lesz az, nem pedig egy olyan rémes valami. Egyik sem volt az. Amikor elhúztam a nádast, mögötte fiatal lány remegett, hatalmas barna szemei könnyesek voltak.
- Molly? – összerezzent a hangom hallatán. Óvatosan közelebb léptem hozzá, és megérintettem a karját. Elrántotta a karját – Molly, én vagyok az Vicky, tudod, hogy nem foglak bántani – amennyire csak tudtam nyugtatóan szóltam hozzá. Molly végre rám nézett, tényleg rám nézett. Láttam rajta a felismerést, és amint ez megtörtént, a nyakamba vetette magát. – Jól van, nem lesz semmi gond… - veregettem meg ügyetlenül a hátát, hátra néztem kétségbeesetten Bodzsra. Ő értette néma kérésemet, és átvette tőlem Mollyt. Nem igazán voltam soha jó a vigasztalásban. Mikor Molly lenyugodott megkérdeztük tőle, hogy vele mi történt.
- Hazafelé tartottam Zsuzsitól, amikor ezek az izék megjelentek és elkezdték megölni az embereket – nagyot nyelt – Pánikba estem, és elrejtőztem. Mikor már nem hallottam semmit, elő merészkedtem.
- Hogy kerültél ide? – kérdezte Bodzs.
- Fogalmam sincs…Én csak mentem előre, és itt kötöttem ki…
- Tessék – nyújtottam át neki egy szendvicset – Biztosan éhes vagy.
Egy ideg a parton pihentünk, aztán tovább folytattuk az utunkat, hisz vészesen kezdett besötétedni. Javasoltam a lányoknak, hogy keressünk egy házat, ma már úgy sem fogunk több embert találni. Az első házba betértünk, két kijárata is volt, ami egész jó volt, mert ha ránk törnek, könnyebben megúszhattuk a dolgot. Mindent bezártunk, amit lehetett, felosztottuk ki kezdi az őrködést. Én vállaltam elsőnek, amúgy se tudtam volna nagyon elaludni. Amint a meghallottam az első hörgéseket, éreztem, hogy elönt a pánik, hát még se álltak tovább. Ideges voltam, és iszonyatosan féltem. Azt kívántam bár mellettem lenne a bátyám, ő tudta volna mit kéne tennünk, vagy legalább is erősebb lett volna, mint én. Rá néztem a lányokra, akik csendesen aludtak. Tudtam, ha nem találkoztam volna velük, akkor hamar a zombi szerű valamik elé vetettem volna magam. Nem bírtam volna egyedül lenni, egyedül rettegni tőlük. Az éjszaka viszonylag nyugisabb volt, mint az előző. Mivel nem csaptunk zajt, a zombi szerűségeknek eszükbe se jutott megközelíteni a házat, csak egy-kettő merészkedett közelebb, de hamar tovább álltak. Egész éjszaka nem aludtam, pedig Bodzs átvette tőlem z őrködést. Végig hallgatóztam, és a késemet markoltam.
Reggel ismét útnak indultunk, úgy tűnt nappal kevesebb zombi szerű járkál, mint este. Nem tudtuk mit tegyünk, csak azt, hogy nem maradhattunk egy helyen. Át mentünk Erzsébetre, ahol ugyan az a látvány fogadott. Holtestek, melyeknek a belei kint voltak, legyek, amik ellepték őket. Molly undorodó hangokat hallatott, Bodzsi igyekezetett visszafogni hányingerét, ahogy én is. Végig néztük a házakat, de emberekre nem leltünk, csak néhány zombiszerűségre. Halkan osontunk el mögöttük, egyikünk sem merte megkockáztatni, hogy nekünk támadjanak. Nem voltunk szuperhősök. Az egyik lakásban találtunk rádiót, és bár a lányok nem értették minek, én leraktam.
- Minek nekünk rádió? – kérdezte meg Molly, miután letelepedtünk az egyik bolt raktárában, mivel már kezdett sötétedni.
- Nem néztél túl sok horror, igaz? – azzal vesződtem, hogy bejöjjön valamilyen csatorna.
- Nem, miért?
- Mert mindig a rádión keresztül közlik, ha van valamilyen menedék az ilyen helyzetekben.
- Ugyan már Vicky, nem gondolhatod komolyan, hogy csak mert a filmekben ez van, akkor az életben is – csóválta a fejét Bodzs. Nem törődtem velük, kitartóan tekergettem a gombot, amíg végül rájuk nem vigyorogtam. Angolul beszéltek, de a lényeget még így is megértettem.
- Halljátok, azt mondja, van egy menekülttábor Atlantában – mondtam nekik izgatottan.
- És akkor mi van? – kérdezte Molly értetlenül.
- Meg van az úti célunk – vigyorogtam rájuk.
Most először éreztem némi reményt. Lehet, hogy még is csak túl fogjuk ezt valahogy élni.

Tárgy: Re: Walking dead újratöltve Csüt. Május 02, 2013 10:11 am

2. fejezet - Molly

Én nem pánikolok… igazán nem. Csak… Csak összezavarodtam és nem tudom, hogy még is mit kéne tennem. De azt hiszem ez normális egy istenverte zombi apokalipszis közepén.
- Holnap néztem volna meg az első The Walking Dead részemet Zsuzsival. Annyit várhattak volna, hogy egy kicsit tájékozottabb legyek ebben a zombi témában – nyöszörögtem groteszkül, halkan, miközben a kocsik között sétáltunk az egyik parkolóban. A gyomrom erőteljesen kavargott, de már rá kellett jönnöm, hogy a hányinger állandó kísérőm lesz, még se fogom sose kidobni a taccsot. Hogyha annyira érzékeny lenne a gyomrom, akkor már megtettem volna, miután átsétáltunk ennyi hulla között. Szegény Bodzsinak sikerült is kiadni a nemkívánatos gyomortartalmát, de most, egy éjszakával később egészen jól festett. Jobban, mint én.
- Csendesebben keseregj, nappal kevesebbet látunk, de azért még itt vannak valahol… - szólt rám Vicky, miközben egy eléggé strapabíró autónál megállt és valami vasdarabbal próbálta feszegetni az ajtót. Bodzsi a gyomrát edzette erőteljesen és a holtestek közé pillantott, de kimondottan láttam, ahogy egy pillanatra újra fal fehér lesz. Nem hibáztatom, mások vagyunk, én nem hányok, ellenben erőteljesen sírásra áll a szám és a szemem is állandóan meg akar telni könnyekkel. Vicky tűnik a legerősebbnek közöttünk, biztosan az a sok film ad neki erőt, amitől legalább egy kicsit szakavatottabbnak érezheti magát. Leszúrta a saját testvérét… Én képtelen lettem volna rá, azt hiszem, előbb adom fel és etetem meg magam vele, mintsem kést rántsak. Bodzs odalépett Vicky mellé és az erejüket összeadva feszegették a kiválasztott kocsiajtót, miközben a szél egyre jobban feltámadt. Ha nem lenne még elég mindez, még el is ázhatunk, miközben az életünkért küzdünk. Nem olyan könnyű betörni egy üres házba se, de sikerült tegnap szereznünk egy pisztoly-t, ami most az én kezemben csücsült, miközben a többiek minden izmukat beleadva szenvedtek. A lakás képeiből ítélve egy rendőr lehetett, kiképzett fegyveres. És mire ment vele? Semmire. Akkor nekünk még is mire kéne számítanunk? Puskához vagyok szokva, messze nem lövök olyan jól pisztollyal, de azért még is csak jobban festek így őrködve. Néhány lépéssel odébb voltam náluk, kilesegettem a kocsik között, füleltem, hihetetlenül feszülten, pedig semmi sem közeledett, már egy jó ideje üres volt a terep.
- Nem fog menni, be kell törnünk az ablakot, vagy valami – hallottam magam mögött a lemondó sóhajt Bodzsi szájából, de Vicky azonnal megrázta vörös haját.
- Hogyha betörjük az ablakot azon kívül, hogy minima széjjelfagyunk és bőrig ázunk ebben az időben, még a zombik is könnyebben ugranak a torkunknak. Jó lenne az az erős üveg még a kocsiba. – oktatott, és én csak hallgattam, halkan hümmögve. Csendesen nyeltem egyet, és a következő pillanatban már csak azt vették észre, hogy Bodzsi kezébe nyomom a pisztolyt és a földön térdelek, hulláról hullára mászva, átkutatva a földet és a testek mindenféle cafatát, zsebüket, ami maradt belőlük. A kocsi, amit kiválasztottunk – na jó, Viki kiválasztott, mert ő volt az egyetlen, aki értett is hozzá, meg tudott vezetni – sötétkék Mercedes ML 230-as terepjáró. Amikor belenéztünk a csomagtérbe nem láttunk semmi cicomát, semmi ékszert, virágos illatosítót, csinos üléshuzatot, szóval egyöntetűen megszavaztuk, hogy pasié lehetett. De azért ez eléggé tág.
- Mi a francot csinálsz, csupa vér… meg minden más vagy, ugye tudod, hogy mindjárt sötétedik és rohadtul nem lesz időnk mosakodni? – Vicky káromkodása kicsit megcsapta a fülem, megdermedtem a mozdulatban, miközben felemeltem rá a fejem. Látszott a szememen a küszködés, hogy ne legyek rosszul, de az elszántság is.
- Keresi a kocsi kulcsot… - válaszolt helyettem az igen csak halálra ítélt csapatunk harmadik tagja. Kár, hogy nem festettem a hajamat szőkére, akkor egészen eljátszhattuk volna a Charlie angyalait. Az ajkamat összeszorítva húztam ki a kezem a kopasz, negyvenes férfi hasüregéből, amibe beleragadt bőr kabátjának egyik cafatja, pontosan az, amelyiken a zseb is volt. A jellegzetes kocsikulcs csörrenés elmaradt, lévén a kulcstartó és rajta a kulcs vérben és belekben ázott, de a márkajelzés stimmelt. Nem bírtam tovább, gyorsan talpra álltam, amire szépen belém is nyilallt a fájdalom az elgémberedett tagjaim miatt és a kellően gyenge bokám és hátam miatt, de gyorsan Vicky-hez vágtam a kulcsot, mielőtt még teljesen összeomlok. Nem, nem hánytam, képtelen voltam hányni, és bőszen reméltem, hogy más se fog közülünk. A szemem elhomályosult és lassan, kábán sétáltam a kocsi oldalához, hogy neki dőljek, és kicsit görnyedten átadjam magam a sírásnak.
- Emberekben… emberekben turkáltam… Halott emberekben matattam, ennek nem szabadna megtörténnie. Ennek az egésznek nem szabadna megtörténnie…! – a hangom elcsuklott, és bár mind a kettőjük felől éreztem az együtt érzést, a sajnálatot, hogy mennyire nyomorultul érzik ők is magukat, nem tudtak mit szólni, nem tudtak mivel vigasztalni. Ezután majd jobb lesz. Szinte éreztem, hogy Bodzsi ki akarja ezt mondani, felemeltem homályos tekintetem és rámeredtem. Ha kimondja, a szemébe röhögök. Még hogy jobb lesz! Csak küzdünk, hullákat látunk, hullákkal harcolunk, elhúzva a pillanatot, hogy végül mi is azokká váljunk. Nem merte kimondani, az ajkára forrt a szó, bár az is lehet, hogy az egészet képzelődtem, hiszen a látásom és a józan eszem is valahol mesze járt. Vicky elfordult és miután a kulcsokat annyira megtörölte, hogy jobban lássa melyik-melyik, bedugta a kulcslyukba.
- Jackpot. Valószínűleg akkor vadászták le, amikor már becsukta az ajtót, de még nem nyomta meg a riasztó bekapcsolását. Azzal messziről idevonzottuk volna őket. – mondta, nem túl hangosan, mintha valami fogadalom kötötte volna, hogy a gyász alatt csak halkan beszéljen. Vagy mintha lenne esze és tudná, hogy bármikor előbukkanhat egy ilyen szörnyeteg. Teljesen zúgott a fejem, a kezemet próbáltam tisztának mondható ruhacafatokba törölni, de a következő pillanatban egy kósza… hím… mert férfinak már nem lehetett nevezni vetődött elő az egyik kocsi mögül. Bodzsi nem volt egy mesterlövész, ahogy semelyikünk se, és a harcosság is mérföldekkel távol állt tőlünk. Halálra rémültem és egyszerre lefagytam, de a következő pillanatban a kocsi aljához kuporodtam összehúzva magam, a lény a fejem fölött koppant. Vicky sietve ajtót nyitott, Bodzsi a pisztollyal ijedtében vagy négy-öt golyót belé lőtt, pedig nem igazán volt semmiféle tartalékunk. Lehet, hogy elsőre is ártalmatlanná tette volna, de a pattanásig feszült idegek inkább azt diktálták, hogy lője, amíg tudja. A golyók a fejem mellett süvítettek, a robaj elsőre megrémített, majd magamhoz térített, és abban pillanatban már ketten tuszkoltak be a kocsiba, amennyire csak bírtak. Nem nagyon tudtam még átgondolni a dolgokat, de szerencsére erre tartottuk a vörös önjelölt vezetőnket. Bár nem volt szavazás, és hogyha lett is volna, akkor is Vicky volt a legalkalmasabb mindannyiunk szerint. Legalább is nagyon úgy láttam, hogy nincs ellenkezés a szavával szemben.
- Hogyha ezt a lövést nem hallották, akkor semmit, azonnal indulás! – mondta hangosan és már fel is morrant a terepjáró motorja, ahogy életre keltette a járművet.
- De még is hová? Mindjárt besötétedik, és akkor elszabadul a pokol… - felelte Bodzs, ők ketten ültek elöl, én hátul ziláltam még mindig, képtelen voltam belefolyni a beszélgetésbe, sőt, a pisztolyt se tudtam visszakérni tőle, pedig még volt pár golyónk és lehet nem ártott volna, hogyha én fedezem az autónkat. Persze, hogyha mondjuk nem remegnék úgy, mint a nyárfalevél. Így még akkor se találnék el egyet se, ha az éppen felénk ugrik. A füleimet megcsapta valami furcsa vágtató hang, néhány pillanat kellett, mire rájöttem, hogy ez a tömegesen futó zombiknak a hangja, amik elindultak felénk. Kimeresztettem barna szemeimet, legalább ne a kocsi padlóját bámuljam magam előtt, de még jó sok idő kellett, hogy lássam őket, és nem csak azért, mert a szemüvegem Csepelen, otthon maradt, hanem azért, mert még kocsik között voltunk.
- Le kell ráznunk őket, keresünk egy biztonságos helyet és holnap tovább indulunk, nappal. Nappal kell mozognunk, éjszaka pedig őrködni és csendben maradni, amennyire az lehetséges. – válaszolta vezetés közben, jobban mondva rángatózás közben, mert az autó idegen volt neki, úgy tűnik. Fogalmam sincsen, hogy milyen váltótípusok vannak, meg melyik kocsiban milyen a pedálok ellenállása például, de a lényeg, hogy a tipikus kezdő vezetők bemutatását láttattuk a kihalt világgal. Elindulunk, fék, elindulunk, fék. Kétszer is lefejeltem Bodzsi székét, már egészen kezdtem beszédülni, amikor Vicky belejött a dologba és simábban kezdtünk hasítani. Egy alak állt előttünk az úton, egy panelház árnyékában és úgy, ahogy van, hatalmas puffanással áthajtottunk rajta. Éljenek a lökhárítók. Képtelen voltam mindent a teljes valójában felfogni, csak összeszorítottam a remegő ajkaimat és próbáltam a lélegzetvételem szabályozni, a szívversem lelassítani, mert habár szívelégtelenségemről nem tudok, úgy éreztem, hogy majd kiszakad a helyről, fájdalmasan.
- Oh my god! Mi van, hogyha egy ember volt az úton?! – kérdezte rémülten oldalra fordulva a sofőrünkhöz, de az nem felelt. Látszott az arcán egy minimális kétely, de döntőbb volt az elszántság s a túlélési ösztön. Ki akar jutni innen, lerázni a szörnyetegeket. Ahogy Bodzsi is. Ahogy én is. Nem esett szó erről többet, átkutatták a kocsit és a kesztyűtartóból előkerült egy térkép Magyarországról, a kocsi papírjai, néhány névjegykártya, és még néhány papír, de nem nagyon figyeltem, hogy mit szednek elő. Az anyós ülésről ment nagyjából a navigálás, az utak teljesen kitisztultak, de a nap vészesen hanyatlott egyre alacsonyabbra és habár a nyugalmamat kezdtem visszaszerezni a gyomrom egyre jobban összeszűkült, ahogy a fény egyre jobban elhagyta a világot. Félek, akartam kimondani, de nem sikerült. Hiába is mondtam volna, a homlokomra van írva. Hatalmas levegőt vettem, beszív, kifúj, aztán kissé mozgolódni kezdtem, feltérdeltem az ülésre és hátra fordultam, hogy megnézzem, hogy le lehet e hajtani a székeket, belesni a csomagtérbe. Nem tudom, hogy mire számítottam, egy rejtett gépfegyverkészletre, vagy hat évre elegendő konzervre, vagy telepíthető bombákra, vagy bármilyen túléléshez szükséges kütyüre… De akármire is számítottam, csalódnom kellett. Üres. Teljesen üres. Ez annyira nem ér.
Valahogy nem jöttek az ajkamra a szavak, pedig nem mondanám, hogy az a csendben ülő típus lennék. Csendben beszélgettek elől, miközben én szöszmötöltem és nézelődtem hiába, aztán hangtalanul eldőltem a hátsó ülésen és csak bámultam a plafont. Eljutottak hozzám hangfoszlányok, de a szavaik értelmére már nem figyeltem, tőlem aztán azt is beszélhették volna ki, hogy mennyire felesleges vagyok, hogy a következő sarkon érdemes lenne kirakni, mert akkor nagyobb az esélyük, talán erre se figyeltem volna fel. Bámultam az autó felső részét, miközben a lágy ringatózás, kanyarok, lassítás, gyorsítás egyre jobban eltompított. Anyám hibája, minden anyám hibája. Hogyha gyerekkoromban nem a kocsiban altat el minket, furikázással, akkor nem álmosodnék el, ahányszor kicsúszik a talaj a lábam alól és csak úgy himbálózok egy járművön, legyen az vonat, hajó, busz, vagy autó, vagy valójában bármi más. Hirtelen egy hatalmas adag lelkiismeret furdalás szakadt rám, ami elől még jobb kibúvónak tűnt, hogyha elszenderedek. Nem mentem vissza, nem mentem haza, meg se néztem, hogy anyuék életben vannak e még. Lehet, hogy élve hagytuk hátra őket, meg sem adtuk az esélyt annak, hogy velünk tarthassanak, pedig kellenek az emberek, nem vagyunk elegen, nem vagyunk elég jók. Hiányoznak, pedig ez előtt soha, egy pillanatra se éreztem úgy, hogy bárcsak velem lennének. A szakadt, halálfejes pulóveremet összébb húztam magamon, takaró híján csak ebbe burkolózhattam, végig feküdve a hátsó üléseken.
- De ha kínom megélnéd, bizony rögtön elhinnéd, hogy el nem sírtam minden könnyem még… - énekeltem halkan, szinte elnyomta a kocsi motorjának zaja, pedig az sem volt túlságosan hangos. Hiába szólt ez a dallam, a szemem nem nedvesedett meg újra, megcáfolva a szavakat, inkább csak belülről zokogtam és lassan elnyomott az álom.

Sikoly. Fékezés. Ébredés.

Tárgy: Re: Walking dead újratöltve Csüt. Május 02, 2013 10:28 am

Harmadik fejezet - Vicky

- Egyáltalán tudjuk, hogy merre megyünk? – tette fel a kérdést Bodzs, amin órák óta rágódtam. Meg kellett, hogy valljam, nem, fogalmam nem volt, hogy merre tartottunk, csak hajtottam előre a kocsit, már amennyire persze sikerült. Még nem régóta volt jogsim, így nem igazán tudtam tökéletesen vezetni, ráadásul automata váltóhoz voltam szokva.
- Hát… - kezdtem bele, de aztán még is elhallgattam. Most mondtam volna el neki, hogy gyakorlatilag eltévedtem? Tuti kiakadt volna, ahogy Molly is, és én most azt nem tudtam volna kezelni. Inkább kifelé bámultam a szélvédőn, és törtem a fejem hol húzhatnánk meg magunkat. A nap már lenyugodott, ez aggasztott, mert akkor tuti nem jutunk be sehova, hiszen az utcákon rengetek zombi lesz.
- Szóval? – követelte a válaszom türelmetlenül.
- Békén hagynál egy percre? Nem tudok rád is és a vezetésre is koncentrálni – a támadás a legjobb védekezés, legalább is most nagyon jól bevált. Bodzs hátra dőlt az ülésen inkább, és kibámult az ablakon. Felsóhajtottam, mert nem akartam megbántani, vagy hasonló, de egyszerűen nem tudtam neki azt mondani, hogy totálisan idióta voltam földrajzból, még Magyarországot se ismertem annyira, ezáltal nem tudtam hol lehetünk, vagy hová tartunk. Bocsánatot akartam Bodzstól kérni, ám ekkor szörnyű dolog történt.

Sikoly. Észlelés. Fékezés.

Minden annyira gyorsan történt, hogy szinte fel se fogtam a dolgokat körülöttem. A semmiből elő bukkant egy csapat zombi, így kénytelen voltam lefékezni, aminek következtében lefejeltem a kormányt, Bodzsi meg a műszerfalat, Molly pedig a padlóra esett, legalább is erre következtettem a puffanásból és a nyöszörgésből. Éreztem, ahogy a meleg vér végig folyik a homlokomon, a szememen, arcomon. Az ismerős vasas szag az egész autót körbelengte. Finoman oldalra fordítottam a fejem, persze így is belenyílat a fájdalom, láttam, hogy Bodzsi nem mozdult. Istenem, istenem, istenem! Most még is mi a fenét csinálunk? A hányinger kerülgetett, valószínűleg agyrázkódást kaphattam, a fejem pedig annyira fájt, hogy azt hittem menten meghalok, de most még nem volt itt az ideje ennek. Egyedül én tudtam ezt az istenverte kocsit úgy ahogy elvezetni, nem hagyhattam őket cserben. Nyögdécselve felültem, igyekeztem felmérni a helyzetünket. A zombik, már a kocsit támadták, megpróbálták betörni az üvegeket. Nem volt sok időm gondolkozni.
- Indíts, indíts! – hallottam hátulról Molly sürgető hangját. Hál istennek, legalább ő jól volt. Bodzs még mindig nem mozdult, nagyon reméltem, hogy csak elájult. Próbáltam újra indítani a kocsit, de persze annak is ilyenkor kellett lefulladnia. Hosszas káromkodásba kezdtem, nem mintha az nagyon segített volna rajtunk. Az ablak berepedt, nem bírta már sokáig. Hátra dőltem, és lehunytam a szemem. Ennyi, nem tudtam többet tenni. Meg fogunk halni. Lehet így jobban jártunk, egyébként sem hittem, hogy párnapnál tovább bírtuk volna.
Lövések hangoztak el, annyira megijedtem tőle, hogy a szívem is kihagyott néhány ütemet.
- Molly? – fordultam hátra. Rossz ötlet volt. A lendülettől még jobban megszédültem, pár másodpercre el is sötétült előttem a világ.
- Nem én voltam – válaszolt rémülten. Ha nem ő, akkor ki? Ez nagyon nem tetszett nekem. Újra felhangoztak a lövések. A zombik hullani kezdtem szépen sorjában, az egyik a szélvédőnkre esett, be is indítottam az ablaktörlőt, az kissé vicces látványt nyújtott, így fel is nevettem halkan. Lassan kezdett a fekete humorom felerősödni, bár most betudtam a megkönnyebbülésnek, hogy még se halunk meg. Aztán egyszer csak megjelent egy férfi. A sötétben egyedül annyit láttam belőle, hogy magas volt és fegyveres, nem mintha annyira számított volna, ebben a helyzetben hogyan néz ki a remélhetőleges megmentőnk. Miután már az összes zombi valóban halott lehetett tekinteni, a férfi feltépte az én ajtómat, amivel a szívbajt hozta rám.
- Gyerünk, mozgás, amíg nem jön ide több – mondta angolul. Hm, még biztos nem keltünk át Magyarország határán, akkor ez meg honnan jött? A gyér fényben is szinte ijesztően világítottak kék szemei, annak ellenére, hogy nem is világoskékek voltak, hanem inkább mély tengerkékek. Eddig ilyen szemeket filmekben láttam, de ott szebbnek tűntek, mint most így élőben. Oh, god, miért a szemeit elemeztem, amikor éppen vészhelyzet volt?! A csávó is így gondolhatta, mert nem várta meg, amíg kiszállok, nemes egyszerűen kirántott a kocsiból minden finomkodás nélkül. Molly már okosabb volt, ő magától szállt ki. Teljesen elöntött a pánik, amikor Bodzsi nem mozdult még mindig meg. Jesszusom, ugye nem halt meg?! Visszamásztam az autóba, megnéztem a pulzusát, és megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Szerencsére még élt. Valaki, vagy is valószínűleg az idegen férfi, megfogta a csípőmet és ismét kirántott a járműből.
- Mozgás! – parancsolt ránk, de én nem mozdultam - Mi van, meg akarod várni, hogy ideérjenek és felzabáljanak?! – szűrte a fogai között.
- Nem hagyom itt a barátnőmet! – jelentettem ki határozottan, már amennyire képes voltam angolul beszélni, és lecövekeltem az autó mellett. Molly idegesen nézett rám és az angol pöcsre. Tudtam, hogy ő sem fog Bodzs nélkül elmenni, de azért sürgetett a szemével.
- Ha magunkkal hozzuk, csak lelassít minket – húzta el a száját, én pedig húztam fel az agyamat. Simán itt hagyná?! Ez most komoly?! Összefontam a karomat a mellkasom előtt, majd várakozás teljesen ránéztem. Ő elmormogott valami olyasmit az orra alatt, hogy „Emiatt a liba miatt fogunk meghalni”, de a karjaiba kapta Bodzst, és elindultunk. Mollyval, már amennyire tudtuk, fedeztük őket. Egyszer sikerült az egyik zombit eltalálnom, de nem fejbe. Iszonyatosan szédültem, a fejemből még mindig szivárgott a vér. Megbotlottam, hasra is estem. Végig horzsoltam a tenyerem, a könyökeim és a térdeim. Remek, már nem csak a fejem fog fájni, ha ezt túléljük.
- Téged már nem tudlak cipelni, szóval vagy összeszeded magad, vagy magadra maradsz – szólt az angol pasas megnyugtatóan hátra a váll fel lett. Micsoda segítőkész ember! Menten elalélok tőle! Ennyit arról, hogy az angolok kedvesek.
- Mit mondott? – kérdezte Molly, miközben felsegített.
- Nem fontos, menjünk tovább – nyögtem, és amennyire tudtam siettem az idegen után. Molly ellőtte az összes lőszerünk, így igyekeznünk kellett. Sokat mentünk, mire eljutottunk egy házig, aminek az ablaki be voltak deszkázva. A férfi beszólt, hogy visszatért, és az ajtó kinyílt. Gyorsan bementünk, majd egy öreg férfi bezárta utánunk az ajtót. Angol barátunk eltűnt az egyik szobában a Bodzsal. Nagyon reméltem, hogy lefekteti valahol, nem pedig mást akar vele csinálni. Hálás voltam neki, hogy megmentett, de azért nem bíztam benne, ahogy az előttem álló, ősz hajú, hosszú szakállú, kedves arcú, emberben sem, hiába hasonlított a mikulásra.
- Valakit megharaptak? – kérdezte szintén angolul a bácsi. Most komolyan, hogyan került ide két angol férfi is? Nem külföldön voltunk tudtommal, ahol minden utcasarkon belebotlottál egybe legalább.
- Nem – rázta meg a fejét Molly. Látszott a tekintetén, hogy bizonyságot akar róla, így megmutattuk a karunkat, lábunkat és oldalunkat. Sehol egy harapás.
- Akkor isten hozott. A nevem Peter – mutatkozott be.
- Molly, ő pedig Vicky – kezet fogott az öreggel, én pedig a falat támasztottam eközben. Iszonyatosan szédültem, éreztem, nem sok kell ahhoz, hogy itt helyben összeessek.
- Menekültek vagyunk Csepelről – folytattam, gyér angoltudásommal, de szerencsémre a férfi megértette.
- Magyarok vagytok? – ezt magyarul kérdezte, amivel kissé meglepett. Most akkor magyar vagy sem?
- Maga is az? – vontam fel a szemöldököm – Azt hittem maga is angol, mint ő – mutattam arra, amerre eltűnt „kedves” megmentőnk.
- Nem, csak az unokám az – mosolygott. Oké, most már totálisan összezavart – Majd mindent elmagyarázok, de előtte gyere kishölgy, nagyon csúnyánk tűnik a fejsérülésed, ráadásul alig állsz a lábadon – elindult, és intett, hogy kövessem. Utána mentem, de azért hátra néztem, hogy Molly is követ-e. Nem szívesen maradtam volna egyedül a bácsival. Pechemre barátnőm már nem volt ott. Mondjuk, lehet jobb is, ha valaki az angol pasin tartja a szemét. Egy előszobaszerűségbe mentünk. Halványan világítottak csak a lámpák a szobában. Nem volt sok bútor a helyiségben, mivel a legtöbbet torlasznak használták. Okos húzás volt, el kellett, hogy ismerjem. Leültetet a kanapéra, amit azért meghagytak, gondolom, hogy lehessen min ülni vagy aludni. Az öreg kiment, majd visszatért egy kis dobozzal. A kiszedett belőle egy üveg barna löttyöt, kicsit öntött belőle a kezében lévő rongydarabra és a sebemhez nyomta. Felszisszentem, és egyből elkaptam a fejem.
- Tudom, hogy csíp, de ez az egyetlen mód, hogy megtisztítsuk a sebedet – mosolygott rám bocsánatkérően. Behunytam a szememet, összeszorítottam az ajkaimat, aztán hagytam, hogy az öreg ellássa a sebemet. Peter, miközben fertőtlenítette sérülésemet, elmesélte, hogy eddig kint élt Angliában, és látogatóban volt idehaza az unokájával, akinek meg akarta mutatni hol élt huszonhat évig, aztán jöttek a zombik, ők meg ebben a házban ragadtak. Negyven hosszú perc után, tett rá gézt és leragasztotta, majd újra kiment, és mikor visszatért a kezembe nyomott egy tablettát, meg egy pohár vizet – Fájdalomcsillapító, gondolom, iszonyatosan fáj a fejed.
Hálásan néztem rá, és bevettem a gyógyszert.
- Hol vannak a lányok?
- Nyugodj meg, jól vannak, Ezra nem fogja őket bántani. Pihenj, rád fér – megpaskolta a kezemet, aztán magamra hagyott. Persze pihenjek, amikor idegenekkel vagyunk körül véve? Szó se lehet róla! Feltápászkodtam, de rögtön vissza is estem a kanapéra, annyira megszédültem. A fenébe, lehet, hogy tényleg pihennem kellett volna. A plafont bámultam, hallgatóztam, és vártam, hogy a gyógyszer hasson, mert magamtól biztosan nem aludtam volna el. Egyelőre nem hallottam sikoltozást, ezt jó jelnek vettem, könnyebben is lazultam el. Egy órával később éreztem, hogy hat a gyógyszer, a szemeimet alig tudtam nyitva tartani. Nem sok kellett hozzá, már aludtam is.